Balassagyarmaton, az Artéria galériában most Kakas Olívia egyéni tárlata látható. A kis terembe belépve először is a képek nagy mérete lepi meg a látogatót. A 150 x 120 cm-es alkotások uralják, és éles kontrasztot képeznek a terem kicsiségével. A néző olyan közel kerül a képekhez, hogy szinte belelép azokba. A hatás óriási! Mégsem érezzük magunkat kellemetlenül, mert ezek a képek semmiféle agressziót, durvaságot nem sugároznak. Az egyén elmagányosodásáról, a lélek tehetetlen sodródásáról, az ember és a természet elszakadásáról szólnak.
Nézzük sorra a képeket! A Cölöp című vásznon az látszik, hogy alulról a kép felső harmadáig cölöpök párosan sorakoznak, és a végtelenbe tartanak
(a végtelenbe helyett a semmibe szót is használhatnánk). Kihalt a táj, a cölöpök hajdani funkciója megszűnt, nincs, aki lépdeljen rajta. Az ember már nem létezik, hiszen kizsákmányolt mindent, így önmagát is, saját halálát okozva ezzel.
A kép megkomponálása tudatos, hiszen a cölöpök középre helyezésével megszegte azt a szabályt, hogy a képet alkotó lényeges tárgyat, tárgyakat sohasem helyezzük középre, mert ettől a látvány unalmas lesz. Kakas Olívia azonban tudatosan választotta ezt a szerkesztési módot, mert fontosabbnak tartotta a kép sugallta üzenetet. Az érdekes mégis az, hogy a kép kép maradt így is. Azért is mondom ezt, mert a cölöpök mesterien vannak megrajzolva, a bal oldalról jövő fény szépen hozza ki a jobb oldalról sötétebb foltokat, így létrejön a kör forma. Nem használ tiszta színeket, inkább a kevert színek dominálnak. Ebben is igaza van, mert a tiszta színek életet vinnének a sivár tájba, ami ellent mondana a kép gondolatiságának.
A második kép a Csend I. címet viseli. Ennek az alkotásnak a kompozíciós tere ugyanaz. Kétharmad és egyharmad. A fölül lévő egyharmad a szürkéskék ég tere, az alatta lévő kétharmad rész a tenger, amely csodálatos türkiz zöld, és meghatározhatatlan kék színt terít elénk egészen a kép aljáig. A türkiz zöldbe itt-ott belecsillan a fehér és a vörös. A tenger a vörös színt a csónaktól kapja, amely a vízfelület bal felső sarkában lebeg.
A katamarán szerű csónak egymagában a nyugodt víztükrön. Két evezőt látunk rajta, meg egy mentőövet. Ember nincs a csónakon. Nem evez senki, a mentőövet sem dobja a vízbe senki. Ugyanaz a jelképes üzenet, mint az első képnél. A kevert színek itt is dominálnak, a kép hangulata azonban melegebb, barátságosabb, és ezt a magányos csónak vörös színe okozza.
Meg kell említenem még a művész Rejtőzködő című vásznát. Ez a kép zseniális, magával ragadó, mozdulatlanná teszi a nézőt, marasztalásra készteti. A képen egy rejtőzködő férfi aktot látunk. Az arc tisztán látszik, valamint a kézfeje, amivel próbálja eltakarni meztelen testét. Valószínű, hogy ez a kép egy igazi férfi akt volt. A művész most úgy gondolta, hogy betakarja őt egy szép világos sárgászöld színnel. Létrehozott egy új képet, és így még izgalmasabbá, vonzóbbá tette.
Engem a betakarást végző széles ecset, vagy szivacs henger lepett meg, amit csak csodálni és irigyelni tudok a művésztől. Egy 8-10 cm-es szivacs hengert használt, amit belemártott a festékes edénybe, majd nagy lendülettel és egy ritmusban folyamatosan betakarta vele az aktot. Ezt a zseniálisan létrehozott vékony és sejtető festékréteget szinte egyvégtében hozta létre.
Szerettem volna jelen lenni ezekben a pillanatokban. Ezt a képet bámulva eszembe jutottak a Firenzében látott Michelangelo rabszolga szobrai. Valamiféle párhuzamot látok a reneszánsz mester rabszolga szobrai és Kakas Olívia betakart aktja között. Noha a szándék ellentétes a két alkotó között, mégis lehet találni közös alkotói gondolatot.
Michelangelo próbálta kibontani a kő fogságából a rabszolgáit, de mielőtt szabadulhattak volna a kemény anyag szorításából, a művész nem engedte a teljes szabadulást, és letette vésőjét. Miért hagyta abba? Az a gondolata támadhatott, hogyha kibontja őket, akkor is csak rabszolgák maradnak. Michelangelót jobban érdekelte a mozdulat, a szabad életért való küzdés, az erőfeszítés. Ezért is dagadnak az izmok. Zseniális gondolat!
Kakas Olíviánál a gondolat az lehetett, hogy alakja már nem olyan szép és fiatal, így hát elrejti alakját. Beburkolja őt, megőrizheti férfi büszkeségét, egyúttal sejteti egykori daliás alakját is.
A nézőre van bízva, hogy helyesen cselekedett vagy sem?
Nem szabad említetlenül hagynom a legegyszerűbben megfogalmazott, ugyanakkor a legtöbbet mondó képet. A kép címe helyett csak egy? kérdőjel van. A vászon felső részében egy sötét felhő, egy gomolygás látható. Ebből a gomolygásból egy jól megrajzolt kötél függ lefelé a kép alsó harmadáig. A kötél elszakadt. Több mindent gondolhatunk bele. Egy vége-szakadt élet? Egy megszakadt folyamat? Egy jónak indult kapcsolat megszakadása? Az örökkévalóság időharangja zuhant a semmibe?
A kép tragikus! A nézőre van bízva, mit gondol róla?
Aztán itt van még a „Sodrás” című alkotás, amely a tárlat mottójául is szolgálhatna.
Ez a kiállítás számomra azt bizonyítja, hogy Kakas Olívia alapvetően egy realista festő, azonban nem olyan, mint a klasszikus realizmus. Ott a képen minden elénk van tárva, legfeljebb a mesterek szakmai zsenialitását csodálhatjuk. Itt viszont a látványon túl gondolkodásra készteti a nézőt.
Kakas Olívia nem rejtőzködő, hanem bátran elénk tárja gondolatait, érzéseit, a világról és önmagáról kialakított véleményét. Ebben a festészetben a művész érzéseinek kétségbeesett tomboló erejével fejezi ki magát, és költészetté emelkedik.
Ez a kiállítás gondolatokban gazdag, festőileg professzionálisan megfogalmazott képek gazdagsága. Nem mehetünk el úgy, hogy a rendezést ne dicsérhetnénk. Fricska Éva érzékenysége, a művészet szeretete, tisztelete és hozzáértése fokozza ezt az élményt.
Végezetül egy Shakespeare mű címe jut eszembe: „Ahogy tetszik”. Kinek így, kinek úgy. Nekem nagyon!
Gratulálok Kakas Olíviának!
Tisztelettel: Botos Zoltán
Salgótarján, 2020. augusztus 24.
