Tisztelt Művészetbarátok!
Talán szemre is látszik: a kiállító Kelemen József képzőművész-költő-tanárral egy generációhoz tartozunk.
Negyedszázadnyi múlt sem állt mögöttünk, amikor összeismerkedtünk, s eleinte szoros, majd lazább baráti viszonyba kerültünk. A szoros időszak a salgótarjáni szobabérlők házához, annak légköréhez kötött minket. Feltehetően mindkettőnknek legaktívabb időszakát jelentette ez. Ami nem feltétlenül azonos a legmélyebben meg- és átélttel. Viszont volt itt egy művészi ambíciókkal áldott és vert társaság, amely minden este összeverődött és vérre menő vitákat folytatott a létezésről, a létezés alapvető nyomhagyási módjairól, így magáról a művészetről is. Ha nem is teljességében eredeztethető innen az, hogy mára hogyan, miképp, milyen minőségben alkotunk (az utóbbi egyébként is meglehetősen relatív egy pluralista korban), de a hatását nem tagadhatjuk le és el.
Elevenen élnek az emlékezetemben azok az esték, amikor Kelemen József festőállvánnyal, vakkeretre feszített vászonnal, rajzpapírral, ecsettel, festékkel, ceruzákkal, zsírkrétákkal, félkész művekkel érkezett, s miközben – megfelelő és elégséges szék híján – kuporgott, térdelt a szoba műanyag padozatán, húzta a vonalakat, rakta fel a színeket, dolgozott egy képen, majd kellő vehemenciával felpattant, cáfolt és érvelt. Ki nem maradt volna egyetlen szócsatából sem. Nem tudom, hogy csinálta, de az a dinamizmus, ami az ekkori kommunikációját jellemezte, gesztusait uralta, az a vászon vagy a papír előtt mintha elillant volna belőle. Kezét nem láttam remegni, bármennyi indulat is dúlt benne még egy pillanattal korábban. Mikor alkotott, maga is átminősült, átlényegült. Meditáló, a transzcendenssel kapcsolatba lépő emberré változott. Talán az ég szállta meg.
Rajzolj egy fát – tartják sokan –, s megmondom, ki vagy. Kelemen József nem egy fát rajzolt. Minden fájának története van. Van egy megismerés-története. Az a szituáció, amikor a kép kiindulási pontját felfedezi a természetben. Rálel a témára. Az adott fával – vagy fák csoportjával – való találkozásának története ez. A világban közlekedéséről, a vele ápolt viszonyáról lehet némi fogalmunk, ha feltárja egy-egy beszélgetés során. Van egy asszociáció-története. Az, ahogyan a fa megfogalmazódik, leképeződik, átlényegül benne. Ahogyan a fa sorsa és az ember sorsa egymásra talál és összefonódik, egymásba gyökeresül. Ez a beleélő képességét meséli el. Van egy megvalósulás-története. Az a napokban, hetekben, hónapokban és években mérhető időszak, melyben érlelődik és formálódik az alapgondolat, s mindeközben az üres felület megtelik tartalommal. Ez egy gazdagodási, ki- és beteljesedési folyamat. Út, amelynek a végső állomásával – ha létezik egyáltalán végső állomás – szembesülhetünk. Szembesülhetünk képenként külön-külön, és együttesen is. Itt és most. És itt és most keletkezik majd számos befogadás-történet. Az idő és a személyiségünk függvényében.
Kelemen Józsefnek is van egy befogadás-története. Amit nevezhetnénk akár elfogadás-történetnek is. Ez a kép elkészültétől tart. Attól a pillanattól, amikor az utolsó vonal vagy pont is a helyére kerül. Amikor az alkotó látszólag elengedi a képet, ám a kép még ott dolgozik benne. Kész-e vajon? Úgy kész-e, ahogyan szerette volna? Azt mondja-e, amit mondani akart? Világos az üzenet? Ki számára?
Fát rajzolni nem egyszerű. Nem pusztán törzs, kéreg, ágak, levelek, erezet… A fa a földbe kapaszkodik, de az ég felé nyúlik. Ahogy öregszik, egyre hajlíthatatlanabb. Egyre magasabban jár a lombkoronája, s egyre mélyebbre fúr a gyökereivel. Azzal, ami – ha a talajerózió vagy emberi, állati ténykedés nem fedi fel – láthatatlan.
A mi vidékünkön általában van egy aktív és egy passzív időszaka a fáknak. Az utóbbiban talán álmodnak is. Ilyenkor bizonyosan elérik az eget. Ilyenkor feltehetően a tavaszi feltámadásra gondolnak. Arra, hogy a leveleikkel isszák a fényt és fotoszintetizálnak. Szintézist teremtenek ég és föld között.
Aki fát rajzol, az szintézisre törekszik. Harmóniára – kívül és belül.
Kelemen József fáit nézve az a William Shakespeare által föltett általános kérdés motoszkál benne: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait…”? Mert a fák tűrik. Végtelen „nyugalommal” tűrik. Végtelen alázattal, az életet szolgálva. Vajon miért?
Elfogadhatjuk azt, amit Marschalkó Zsolt fogalmazott meg ekképp a Mondóka című versében(?): „A macskakő közt / sárguló fű. / Nem a művész, / hanem a mű. / A forrás vize és / nem a kút. / Nem a cél, hanem az út.”
Az út lenne az első? Az, amit bejárunk. Nemes lélekkel – földtől az ég felé. Már-már Kelemen József-i faként.
Köszönöm a figyelmüket!
Balassagyarmat, 2019. augusztus 30.
