Maszk nélkül.
Ha néhány hónappal ezelőtt egy kiállítás ezt a címet kapja, a lehetséges jelentések száma minimum eggyel kevesebb. Ez az egy a COVID-19 hozománya. Hozománya, mert beköltözött az életünkbe – tagadhatatlanul. A tavasz idusától számolnunk kell vele a mindennapjaink alakítása során.
Maszk nélkül. E közelmúlt szülte cím sokatmondó. Jelezni képes azt is, hogy az itt kiállított festmények túlnyomó többsége a járvány megjelenését követően bevezetett szükségállapot hozadéka, amely a korlátozások nyomán egyfelől elvett ezt-azt az embertől, másfelől adott is neki egyet s mást. Elsősorban időt. Szabadidőt az elmélyedésre, az alkotásra. Korláttalan időt a maszk nélküli létezéshez.
Hölgyeim és Uraim, gondoltak-e már valaha maszk nélküli létezésre? Gondoljanak! És találkoztak-e már ilyennel? Találkozzanak! Sőt, éljenek vele!
A posztmodernnek titulált világban – megfigyelésekre alapozottan – sokan úgy vélik, az ember annyi személyiséggel bír, ahány élettért belak, vagy ahányban otthonosan érzi magát, már-már otthon van. Ez a vélekedés azonban tudathasadásos állapotot diagnosztizál, ami remélhetőleg kevesekre jellemző, mivel az nem lenne épp ép dolog. Ennél a vélekedésnél feltehetően helyesebb lenne a személyiség helyett a maszkot használni, mert – a jelen állapotra is utalva – a maszkhasználat kötelező. A felöltött, archaikus mintákra alapozott maszk egyértelműen jelzi, melyik helyzetben ki milyen posztot és szerepet tölt be. A maszk szempillantás alatt felismerhetővé teszi viselőjét. Vagy legalábbis azt, aminek látszania kell vagy szeretne. Egy olyan korban, ahol minden a látszatról, a posztról és a posztolásról szól.
Tudjuk, valamennyien részei és részesei vagyunk egy társadalmi szerepjátéknak. Egy maszkabálnak. Mondhatnánk esetleg karnevált is.
Mondjunk karnevált! Mint a középkor e látványos örökségét. Mondjunk Firenzét! Mint a reneszánsz szellemiség székhelyét.
Botos Zoltán nem Firenzében született – mint írja az önéletrajzában –, „csupán” Salgótarjánban. Annak is a Cigányhegyén.
Talán régóta sejti: jobb helyre nem is születhetett. Gazdagabbra igen, de jobbra, igazabbra nem. Egyedül itt tanulhatott meg maszk nélkül is élni. Itt nem kellett alakoskodnia. Maradhatott az, ami. És lehetett az, aki.
A művészetről azt tartják: szerepjáték. A művész a sikere érdekében folyton maszkot ölt. Hol ilyent, hol olyant. Ez a sikere titka. De nem ez – miképpen az élet egyéb területén sem ez – a legnagyobbaké. Azoké, akik jelentőset alkottak. Mondhatni: maradandót.
Az ember az életével hitelesíti a művészetét. Egyedül azzal teljesítheti be, ha a művét és az életét a lelke által összeforrasztja. Különben hiteltelen ez is, az is.
Számos példát hozhatnánk ennek igazolására, mégis eggyel hozakodnék elő. Balázs Jánoséval. Az 1970-es évek elején, amikor szinte berobban a művészeti köztudatba, senki számára sem kérdés, hogy amit fest, amit ír, az hiteles, az az alkotói létvalóságának lenyomata. Nem egy maszk mögüli megszólalás, hanem pőre, kendőzetlen megmutatkozás: „Íme az ember!” Miképp Krisztus a kereszten.
Maszk nélkül.
Amikor körbejárják ezt a kiállítóteret – maszkban vagy maszk nélkül –, ne feledkezzenek meg a képekben rejlő szakralitás kereséséről. Arról, ami nélkül minden üressé és abszurddá válik. Oly üressé és abszurddá, miként a posztmodern világ.
Botos Zoltán itt látható festményei tanúságtételek az emberről. Honnan eredezteti magát, milyen úton jár és hová tart. Hová vezérli sorsa.
Kiindulási pontja az anya, édesanyja vallomásértékű portréja. Kulcsfontosságú szereppel bír munkásságában az anyatermészet, amely leglátványosabban tavasszal mutatja meg magát a virág világosságában. Mert a virágnak – azon túl, hogy illatozik, ragyog és lelket gyönyörködtet – világos az üzenete: van újjászületés, van feltámadás. Akár a Tisza holtága melletti odvas topolyafa esetében is. Akár azt az ikonografikus ábrázolást nézve, amelyen Krisztus egy eleven fáról lép le éppen a megrökönyödők közé. A süveget viselő férfi farizeus lehet. Tekintete gyűlölködő, ugyanakkor riadt. Ezt a riadalmát erősíti hátra hajló testtartása, valamint a mellkasára szorított könyv, mint tudománya letéteménye, amelyre Jézus feltámadása megsemmisítően hat. A háttérbe belépő női figura talán Mária Magdolnáé. Az arcon kirajzolódó fájdalom jelzi, még nincs tudomása a fa előterében történtekről. Mély dekoltázsa, combtőig kivillanó lába hivatását hivatott demonstrálni. Talán nem véletlenül válik társává, kerül alá a két karó közé, vesszőkerítés elé feszített lepedő, amely – ebben az összefüggésben – akár a torinóira is asszociáltathat, vagy akár a legprofánabb tisztálkodásra.
Botos Zoltánnak az elmúlt évek egyik meghatározó útja Marokkóba vezetett. Az itteni élményei feldolgozását jelentő festményei száma több tucatra rúg. Ennek a sorozatnak a legutolsó darabján még egy héttel ezelőtt is dolgozott. Mozaikokból kirakott, muszlim kultúrát megtestesítő felületet örökít meg rajta. Ismétlődés és rendkívüli változatosság jellemzi a látványt. Az aszimmetrikusság a mandalaszerűséget eltolja a mozgalmasság irányába, ugyanakkor csöppet sem zárja ki a meditációs objektumkénti szemlélés lehetőségét. Mélysége van a képnek. Ember nélküli embermélysége. Személyisége. Olyan személyisége, amely maszk nélkül mutatkozik meg. Maszk nélküli magányban, amikor az ember önmagával vagy Istennel kerülhet dialógusba. Ilyen dialógus szülte ennek a tárlatnak az anyagát. Maga az élet – mindenféle előírt, elvárt, feltételezett és felöltött maszk nélkül. Nyitott szívvel.
Engedjék, hogy a falak mentén járva az Önök szíve is megnyíljon Botos Zoltán festményei befogadása által.
Balassagyarmat, 2020. augusztus 24.
Handó Péter
